A modern társadalom betegsége: az önkizsigerelés

Gyakran előfordul velünk, hogy még a szabadnapunkon is ránézünk az e-mailjeinkre? Folyton viaskodnak bennünk a felhalmozódó feladatok, az önmagunkkal szemben támasztott elvárások és a szükségleteink, míg végül mindig úgy alakul, hogy az utóbbit hanyagoljuk el? Az önkizsigerelés rendkívül gyakori jelenség, ami leggyakrabban a munkával kapcsolatban kerül említésre, de valójában bármely tevékenységhez köthető, amit túlzó mértékben végzünk, figyelmen kívül hagyva azt, hogy akár éhesek, fáradtak vagyunk. A modern munkakultúrában önmagunk túlhajszolása és a kiégés a mindennapok szinte már természetes jelenségei, amellyel kapcsolatban Takács Emese ötödéves pszichológushallgató, a Mélylevegő Projekt önkéntes posztírója osztotta meg velünk a gondolatait.

Önkizsigerelés vs. kiégés

Ha rákeresünk a neten az önkizsigerelés szóra, az első találatok között főleg a munkafüggőséggel kapcsolatos oldalakat találhatunk, illetve kulcsszóként jelenik meg a kiégés is. Emese szerint a két jelenség kéz a kézben jár, hiszen az önkizsigerelő személyben folyamatosan viaskodnak a feladatok, az elvárások és a szükségletek. A mi fejünkben is hangzott már el hasonló belső monológ? „Meg kellene írni még 10 e-mailt, mert a főnök elvárja, hogy kész legyek vele a nap végéig, de közben már amúgy is túlórázok, éhes vagyok és fáradt. Na jó, ezt még megírom, aztán megyek.” Ha ez nem csak egy egyszeri alkalom, hanem gyakran előfordul velünk, napról napra tovább maradunk benn, és egy idő után már otthon is a céges e-maileket olvasgatjuk, a folyamat végén ott vár a kiégés. ”Ekkor már teljesen kiüresedik a munkavállaló, abszolút semmi örömét nem leli a munkájában. A WHO szerint a kiégés, vagy burnout szindróma tünetei: kimerültség, munkától való fokozott mentális távolságtartás, munkával kapcsolatos negativizmus, cinizmus, valamint a szakmai hatékonyság, illetve teljesítmény csökkenése. Ez sajnos egy ördögi kör, minél inkább baj van, annál jobban csökken a munkavállaló hatékonysága, a munkáltató egyre türelmetlenebb lehet, ami természetesen nem segít ebben a helyzetben” – hívja fel a figyelmet a jelenség nehézségeire Emese.

Ismerjük fel a tüneteket

Az önkizsigerelés hasonló tünetekkel jár, mint a viselkedéses függőségek. „Ilyen lehet a kényszeresség, tehát a személy nem tud szabadulni a feladataitól, túlsúlyba kerülnek a negatív érzelmek, mint például a szorongás, szomorúság, lehangoltság. Jellemző a tolerancia, ez azt jelenti, hogy a munkavállaló egyre többet és többet dolgozik, mindig kicsivel többet, mint azelőtt, mert így érzi helyesnek. Azt érzi, hogy így tudja elvégezni a feladatait, így tud megfelelni mások elvárásainak. Mindemellett saját magát és a szükségleteit nem veszi figyelembe” – magyarázza Emese. Az önkizsigerelő magatartás hatással van a testi-lelki jóllétre: az egy nagyon feszélyező helyzet, ha tudjuk, hogy valamit meg kell csinálnunk, hogy megfeleljünk másoknak, de közben azt érezzük, hogy nem bírjuk. Ez a működésmód rengeteg energiát vesz el az élet más területeiről, háttérbe szorulnak a hobbik, a kikapcsolódás és sok esetben a szociális kapcsolatok is.

Magunkon úgy ismerhetjük fel az önkizsigerelés tüneteit, ha megfigyeljük a magunkat és a gondolatainkat. Intő jel lehet, ha a gondolataink nagy részét a munkánk teszi ki, illetve érdemes figyelni a környezetünk jelzéseit is: ha a családunk, a barátaink gyakran felhívják a figyelmünket a problémára, azáltal, hogy nehezményezik, hogy mindig lemondjuk a találkozót, vagy sosem érünk rá a munkára hivatkozva. Emellett érdemes odafigyelnünk a testünk jelzéseire is. „Ha fáradtan kelünk, annak ellenére, hogy elvileg eleget aludtunk, azt jelzi, hogy kimerült a szervezetünk. Ha szorongást okoz a munka, vagy a munkahelyi feladatok, az szintén egyfajta vészjelzés lehet.  Ezen felül legyünk önreflexívek, néha álljunk meg, és próbáljunk meg magunkra külső szemmel tekinteni: aggódnánk-e például egy szerettünkért, ha úgy élne, ahogy mi.”

Az önkizsigerelés okai

Az önkizsigerelés kialakulása mindig egy komplex folyamat eredménye. „Vannak személyből fakadó tényezők, illetve fontosak a környezeti hatások is” – folytatja Emese. A munka-magánélet egyensúlyának hiánya és a munkáltatói elvárások is nagyban hozzájárulnak a probléma kialakulásához, például az olyan munkahelyek, ahol nehezen lehet fenntartani az egyensúlyt, kimondottan rizikósnak számítanak ebből a szempontból. Emellett vannak személyiségjellemzők is, amelyek miatt kifejezetten hajlamos lehet valaki erre a magatartásra. "A perfekcionizmusra, vagy a megfelelési kényszerre, illetve a szorongásra hajlamos személyek nagyobb kockázatnak vannak kitéve. Azok, akik sóvárognak mások elismerése után, illetve alacsony az önértékelésük, szintén fokozottan ki vannak téve a kockázatnak. Fontosnak tartom elmondani, hogy ezek „csak” rizikótényezők, tehát attól, mert valakinek alacsonyabb az önértékelése, vagy szorongóbb, még nem feltétlenül jellemző rá az önkizsigerelő magatartás. Ez kellő tudatossággal és önismerettel kiküszöbölhető.”

Rövidtávon kevésbé látványos, de hosszútávon óriási zűrt okoz

„Az önkizsigerelő magatartás rövidtávon talán kevésbé látványos, elsősorban önmagunkon belül okoz feszültséget. Folyamatosan viaskodnak a feladatok, az elvárások, és a szükségletek, ami frusztráló, szorongató állapot, ami miatt türelmetlenebbek, ingerültebbek lehetünk. A túlhajszoltság miatt a pihenőidőnkben sem tudunk igazán kikapcsolni, mindig már a következő lépéseken járnak a gondolataink, sosem az adott pillanatban vagyunk jelen. Ezt előbb-utóbb a környezet, a család, barátok is érzékelik, a szociális kapcsolatok megromolhatnak. Ez már talán átvezet bennünket a hosszútávú következményekhez. Hosszútávon megjelenhetnek stresszel kapcsolatos problémák, magas vérnyomás, kardiovaszkuláris betegségek, akár cukorbetegség. A lelki-mentális oldalról megközelítve, előfordulhat depresszió, szorongásos zavarok, az élettel való elégedettség csökkenése, és ahogy már említettem korábban, a kiégés” – sorolja a rövid- és hosszútávú hatásokat Emese.

Illúzió, hogy az önkizsigerelő munkavállaló az ideális munkaerő

A munkafüggők és azok, akik a munkájuk „javára” hajszolják magukat önkizsigerelésbe, gyakran sok elismerést, megerősítést kapnak, hiszen rengeteget dolgoznak, ami a munkaerőpiacon egy kívánatos jellemző. Ennek ellenére az egy téves illúzió, hogy az önkizsigerelő munkafüggő ideális munkaerő. „Az állandó túlterheltség rontja a munkavállaló teljesítményét, ami előbb vagy utóbb szembeötlő lesz. A kérdés, hogy erre a munkáltató miként reagál: észreveszi és felismeri a problémát, és enyhít a munkavállalóra nehezedő nyomáson, vagy esetleg plusz terhet ró rá azáltal, hogy felhívja a figyelmet a teljesítményromlásra. Talán a legrosszabb, amit tehet, hogy elbocsátja. Az említett munkahelyi nyomás, és az, hogy alapvetően egy hustle culture vesz bennünket körül, csak tetézi a helyzetet. Ez egy trend, ami arról szól, hogy az ember a munkájának él, a karrierje prioritás, és a siker, előrelépés kulcsa, ha túlhajszolja magát, mert ettől több, mint az átlag” – magyarázza Emese. A munkahelyen úgy segíthetnek a helyzeten, támogatják a munkavállalókat abban, hogy a munka-magánélet egyensúly ideálisan meg tudjon valósulni, és hogy egy olyan közeget biztosítanak, ahol úgy érezhetjük, számít a szavunk, érdemben hozzájárulunk a cég előremeneteléhez, és a javaslatainkkal bátran fordulhatunk a feletteseinkhez, értő fülekre találunk. „A probléma megelőzésében segít az elismerés, a személyre szabott problémamegoldás, illetve a munkavállalók reális mértékű terhelése. Ezen felül plusz, ha a munkahelyen van lehetőség különböző képzésekre, workshopokra, esetleges konzultációra akár egy mentálhigiénés szakemberrel, coachcsal vagy pszichológussal.”

Legyünk jelen a saját életünkben

Az önkizsigerelés megelőzése kulcsfontosságú a mentális és fizikai jóllétünk fenntartásában, és saját magunknak is hatalmas felelősségünk van abban, hogy meghúzzuk és tartsuk is magunkat a saját határainkhoz. „Sokak számára nehéz nemet mondani egy-egy feladatra, lehetőségre, pozícióra, mert tartanak a negatív következményektől. Fontos kiemelnem, hogy egy ideális munkahelyi környezetben a határok megtartása nem kellene, hogy negatív következményekkel járjon. Ezeknek a határoknak reálisnak kell lenniük.” A mi feladatunk, hogy törekedjünk a munkánk és a magánéletünk közti egyensúlyra, időt töltsünk a hobbijainkkal, barátainkkal, és időt szánjunk a saját szükségleteinkre, a pihenésre. „Ha már azt érzi az ember, hogy elviselhetetlenek a mindennapok, az első és legfontosabb a felismerés és a belátás. Érdemes szakemberhez fordulni, aki egy esetleges terápia során segíthet felderíteni többek között azt, hogy miért működik így a munkavállaló és hogy miért van nehézsége a határok tartásával. Sajnos leggyakrabban akkor jutnak el szakemberhez az önkizsigerelő személyek, mikor már nagy a szenvedésnyomás, elviselhetetlenek a mindennapok, de optimális esetben ezt már sokkal korábban meg lehet fékezni. Amit ezen kívül megtehetünk, az az, hogy felismerjük, ha egy munkahely, egy környezet számunkra mérgező, és merünk belőle kilépni. Törekedjünk az egyensúlyra, alakítsunk ki egy egészséges kapcsolatot a munkánkkal! Legyenek határok: a munkaidőnkön kívül ne foglalkozzunk munkahelyi problémákkal, legyünk jelen a saját életünkben” – tanácsolja Emese.

A cikkben leírt tanácsok nem minősülnek segítségnyújtásnak és semmiképp sem helyettesítenek esetleges terápiát vagy konzultációt egy szakemberrel. Ha úgy érezzük, segítségre van szükségünk, forduljunk bátran szakemberhez!

Készítette: Kövecses Evelin

A Profession.hu Facebook oldala

A Profession.hu Instagram oldala