Önnek ajánljuk!

Nyitott pozíciók, amik érdekesek lehetnek az Ön számára!

Szilágyi Ferenc (ismertebb nevén Szilágyi Frank) már kisgyermekként belecsöppent a fotózás világába – édesapja elismert fényképészmester volt, aki kezdetben támogatta és tanította is a fiát. Mikor azonban komolyabbra fordultak volna a szándékai és a fotózásra mint megélhetési formára gondolt, az apja lebeszélte a szakmáról, mondván, ebből már nem igazán lehet megélni. 9 év kihagyás következett, ezután azonban Frankben ismét fellángolt a fotózás iránti szenvedély, és ezúttal önerőből, autodidakta módon pár év alatt profi szinten kitanulta a szakmát. Két év fáradhatatlan tanulás és gyakorlás után már állandó megbízásai voltak, manapság pedig hazánk legjobb koncertfotósai között emlegetik. Frankkel arról beszélgettünk, hogyan tekint vissza a kezdeti nehézségekre, hogyan jutott el idáig viszonylag rövid idő alatt, és hogyan viszonyul a szakmához.

Mi volt az első nagy találkozás a fényképészettel?

Mikor gyerekként édesapám műtermében voltam. Ő fényképészmester, világéletében űzte a szakmát, tehát nagyon kis pici koromban már találkoztam ezzel. Tudat alatt mindig ott volt, hogy fotós leszek, de igazán akkor még nem gondoltam komolyan. Amikor megkérdezték, hogy Ferike, mi leszel, ha nagy leszel, mindig azt válaszoltam, hogy kukás, rendőr vagy ügyvéd. A kukásért mindig ki is nevettek, pedig az csak azért tetszett, mert vonzottak a nagy autók.

Mikor kezdtél el te is fotózni?

Mindig mentem apukám műtermébe lábatlankodni, mindig néztem, amikor dolgozott, hogy mit csinál. Volt, hogy lenyúltam a gépét meg szétszedtem a felszerelését, aminek annyira nem örült, viszont hogy megnyugtasson, kaptam tőle még az akkori időben kapható kis játékfényképezőgépet, hogy én majd azzal elleszek. Komolyabban nem is foglalkoztam ezzel a dologgal 17 éves koromig. Ekkor valami úton-módon a kezembe került egy fényképezőgép, egy teljesen átlagos, analóg fényképező. Azzal lőttem pár kockát, és amikor előhívták, azt mondták, hogy ez egész jó, értékelhető. Kedvet kaptam, hogy kipróbáljam magam, ami odáig ment, hogy az akkori évfolyamtársammal elmentünk fotózni; neki már volt rendes DSLR gépe, és így betekintést nyertem a digitális világba. Ekkor megkértem apámat, hogy segítsen nekem megtanulni a fotózást. Eleinte segített, támogatott, viszont utána azt mondta, hogy ezt hobbiként csinálhatom, de egyébként mivel neki sem sikerült tovább fejlődnie, meg a digitális világ betörésével elhelyezkednie (ekkor már a pénzügyi szférában dolgozott), így valószínű, hogy nekem sem fog sikerülni. És lebeszélt a szakmáról.

Akkor csak hobbi szinten foglalkoztál ezzel eleinte?

Elmentem más irányba, mert apám azt mondta, hogy inkább tanuljak, legyen egy végzettségem, vagy válasszak bármilyen más szakmát, amiből meg lehet élni, családot fenntartani. Én pedig szót fogadtam neki, de egy évig még próbálkoztam. Volt egy tanárom, aki a szárnyai alá vett és segített. Adott analóg technikát, filmmel, mindennel együtt. Berakott egy olyan csoportba, ahol mindenben támogattak, nekem csak az volt a dolgom, hogy amiket adott feladatokat, azokat megcsináljam. Ezt nagyon szerettem, egy évig csináltam is, viszont annyi negatív visszhangot kaptam, hogy én ebből nem fogok megélni, hogy sajnos engedtem a nyomásnak és azt mondtam, hogy nem, akkor nem csinálom. Utána volt egy több mint 9 éves kihagyás.

Hogy bukkant fel az életedben újra a fényképészet?

2013-ban volt egy olyan lelki válság az életemben, hogy azt mondtam, hogy ha törik, ha szakad, én fotós leszek. És tökmindegy, ha nem élek meg belőle, én akkor is fotós leszek, és a wc-re is fényképezőgéppel fogok járni. Ekkor megszereztem az első DSLR gépemet és egy Nikon vázat, ami nagyon kezdetleges volt még és nem is tudtam kihasználni benne a dolgokat. Inkább művészkedtem vele, próbálkoztam, de nem profitáltam belőle. Viszont utána jött az, hogy itt Szegeden beszerveztek a PartyPontyhoz, akikkel az egyetemi bulikat fotóztuk. A JATE Klub volt a főhadiszállás és minden este felváltva, beosztás alapján mentünk dolgozni. Végülis itt tanultam ki a szakmát, na meg az internetről.

Pályamódosítás

Tehát teljesen autodidakta módon tanultál meg fotózni?

Apukámtól megtanultam az alapokat, amikor az analóg fényképezést csináltam 17 évesen. Ezeket a fotókat akkor ugye nem tudtam visszanézni, ezért bemagoltam, hogy mikor milyen beállítást kell használni, pl. amikor lelövünk egy 24 tekercses filmet egy fáról, akkor már tudtam, hogy melyik lesz az a 2-3 kép, ami jól fog kinézni. Ezután mindent magamtól, sok gyakorlással és internetes videókból tanultam meg.

Hogy jött a koncertfotózás?

Tinikoromban volt egy zenekarom, gitároztam, és nagy álmom volt, hogy road legyek egy zenekarnál. Akkor ezt nagyon menő dolognak tartottam, hogy ott vagy a színpadon a zenekarokkal, együtt utazol velük, segítesz nekik. És már ekkor kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy meg kéne ezt örökíteni, dokumentálni. A bulifotózás teljesen más mint egy koncert, tehát mikor elkezdtem, fogalmam sem volt róla, hogyan kéne.

Mennyiben különbözik a bulifotózás a koncertfotózástól?

Teljesen más egy olyan élő zenét fotózni, ahol többen vannak a színpadon, mozognak, mások a fények, a lüktetés, más a ritmus, más a hangulat, mint pl. egy dj-s bulin, amikor egy teljesen más közönséggel vagy ott, más mentalitással, más zenével, más ritmussal. A fények mindig teljesen másak, össze se lehet hasonlítani a kettőt. Máshogyan kell megragadni a pillanatot. A koncertnél inkább az előadóművészek kell legyenek a központban, róluk kell készüljenek a legjobb képek, egy bulinál meg a közönség a hangsúlyos. A pillanatképek.

Mennyire fontos manapság, hogy modern felszerelése legyen egy fotósnak?

Szerintem abszolút nem fontos. Ez elcsépelt sablontéma, hogy ha valakinek jó cucca van, az jó fotós. Persze lehet jó fotós valaki attól, hogy a legmodernebb technikákat használja, de nem a cucc teszi a fotóst fotóssá. Inkább az, hogy hogyan méri fel a terepet, hogyan látja, hogyan tudja visszaadni a közönségnek, és ez a fontos, mert a közönség fogja eldönteni, hogy az adott kép jó lett vagy rossz lett.

Mit javasolnál azoknak, akik most kezdenek el a fotózással foglalkozni?

A legfontosabb, hogy sose adjanak a negatív kritikáknak, mert nagyon sokan mondanak mindenfélét, de ezekre nem szabad hagyatkozni. Mindig kell valami újat belevinni, kitartónak kell lenni és csinálni kell szívvel-lélekkel. Máshogy felőrli az embert és úgy fogja felfogni, mint egy munkát.

Te nem úgy fogod fel?

Én abszolút nem. Nekem a mai napig ez egy hobbi, egy szerelem. És úgy is viszonyulok hozzá, ezért is szoktam lazán kezelni az egészet. Amikor volt is fix megbízóm, akkor is mindig lázadó voltam, mert ez egy ugyanolyan dolog, mint a festészetnél vagy más képzőművészetnél, hogy ha beskatulyáznak, akkor nem tudsz kiteljesedni, nem tudsz fejlődni, hanem be vagy húzva bizonyos szabályok közé, amit utána mindig elvárnak tőled. Én ezt a mai napig senkinél nem szeretem megtartani. Amikor improvizálok és esetleg olyan plusz dolgokat teszek bele egy képbe, amiről nem is tud a megrendelő, akkor általában azt mondják, hogy hú ezt most nagyon jó, hogy megcsináltad. Szóval merni kell kiállni magunkért és egy kicsit szabályt szegni a minél jobb képekért. Ez mégiscsak erről szól. Ez egy művészet. 

 

Néhány korábbi cikkünk fotós témában:

 

A legnépszerűbb szakmákról: a fotósok világa

Munka, képekben mérve

Vajon értékes munkát végzek?

Íme a legjobb és legrosszabb szakmák rangsora