Maximalizmus vagy imposztor szindróma?
Sokan küzdenek az állandó kételkedéssel, hogy a munkahelyi teljesítményükért nem a befektetett energiájuk, csupán a véletlen szerencse felelős. Ha mi is így érzünk, lehet, hogy imposztor szindrómánk van.
Önnek ajánljuk!
Minket is állandóan nyomaszt a gondolat, hogy a teljesítményünk nem saját magunknak köszönhető, hiszen nem vagyunk elég jók, elég képzettek ekkora sikerhez? Félünk, hogy bármelyik pillanatban lelepleződhetünk és kiderülhet, hogy valójában csalók vagyunk? Elképzelhető, hogy mi is imposztor szindrómával küzdünk, ami egy nagyon gyakori jelenség. A témának Szabó Kristóf szociál- és szervezetpszichológus, egyetemi oktató és a Pszichogram.hu alapító pszichológusa segítségével jártunk utána.
Külső körülménynek tulajdonítjuk a sikert
Az „imposztor” szó jelentése az angolban szélhámos. Az imposztor szindrómával először a ’70-es években kezdtek el foglalkozni a pszichológusok, és úgy írták le a jelenéget, mint a szélhámosság egy intenzív belső tapasztalását, ami főleg a sikeres nők, felsővezetők és más felelős beosztást betöltő személyek körében gyakori, de nem korlátozódik kizárólag rájuk. „Az imposztor szindrómával küzdő egyének a sikereiket a kapcsolataiknak, a szerencsének, a véletlennek, vagy bármely külső körülménynek tulajdonítják, semmiképpen sem a tudásuknak vagy a képességeiknek” – mutatja be a jelenséget a pszichológus. – „Azt gondolják, hogy ők szélhámosok, csak még valamilyen oknál fogva nem buktak le. Persze valójában semmilyen csalárdságot nem tesznek, általában ők a legpedánsabb, legmaximalistább, legjobban dolgozó munkaerő, csak ez máshogy csapódik le bennük.”
Magas léc, alacsony önbecsülés
Az imposztor szindrómával küzdő emberek általában alulbecsülik önmagukat és a saját képességeiket, és folyamatosan úgy érzik, hogy kevesek ahhoz, amire vállalkoznak. Az általuk elvégzett munkával szinte sosem elégedettek teljes mértékben, és ezt kompenzálandó a maximalizmusra törekszenek, mindenki másnál keményebben dolgoznak. „Legtöbbször kifejezetten elégedetlenek az általuk végzett munkával, de nem is szívesen kérnek segítséget, hiszen az egy önigazolás lenne arra, hogy ténylegesen nem jó szakemberek. Ez pedig egy ellentmondás, hiszen sosem ismernék be azt, hogy nem értenek valamihez 100%-osan, de ha valaki őket szakértőnek vagy a téma mély ismerőjének bélyegzi, akkor keletkezik bennük egy belső feszültség azért, mert ők nem gondolják magukat annak” – magyarázza Kristóf.
Maximalizmus vagy imposztor szindróma?
Laikusként nehéz elkülöníteni a jobbra törekvést, a maximalizmust az imposztor szindrómától. „A legnagyobb teljesítményt elérő egyének is szenvedhetnek imposztor szindrómában, menedzserek, orvosok, tudósok, olimpiai bajnokok is akár. Ami a kutatási eredmények szerint közös bennük, az az, hogy általában egy nagyon kritikus apa és egy szorongó, érdekeket nem képviselő, háttérbe szoruló anya nevelési légkörében nőttek fel. Ez egyfajta alkalmatlanságérzést alakít ki az emberben. Egy túl kritikus szülőnek nem tud megfelelni a gyerek. Egy egyszerű példával élve, ha van egy dolgozat és nem 100%-ot teljesít rajta, csak 92%-ot, abba is bele tud kötni egy kritikus szülő, amihez társul a sosem vagyok elég jó érzése. Ha nem kapunk otthon dicséretet, hanem mindig csak azt, hogy lehettünk volna jobbak, mások jobbak nálunk, és emellett nincs egy olyan egyensúly, hogy az anya viszont megjutalmaz, kiáll értünk, ehelyett csak elbújik az apa mögött, illetve elől, akkor nem lesz meg az a belső hajtóerő, hogy márpedig én ügyes voltam.”
A Z generáció a legveszélyeztetettebb
Az imposztor szindróma a dolgozó emberek közel 70%-át érintheti valamikor a karrierje során. „Főleg fiatalok, Z generációsok között van nagyobb veszélyeztetettség, aminek főként a remote munkavégzés az egyik legnagyobb kiváltó oka. Főleg ha valaki a világjárvány idején kezdett el dolgozni, akkor nincs meg nála az a munkaszocializáció, hogy eltanulja a tapasztaltabbaktól a trükköket, taktikákat. Nincsenek személyes visszajelzések a kollégáktól, hogy jól végezték a dolgukat, hanem legfeljebb chaten kapnak visszajelzést” – taglalja a pszichológus.
Minden egyfajta kudarc
„Van egy általánosítás az imposztorizmusban, hogy semmi sem számít sikernek, nincs olyan, hogy 100%-os siker, hanem minden valamilyen szinten egyfajta kudarc. Ez egy kognitív torzítás, ez nem lehet valóság, ez nem a reális észlelése a helyzeteknek, de erősíti a körforgást az imposztor szindrómával küzdőkben. Nehéz megtörni és külső segítség nélkül nehéz kezelni – ez lehet egy baráti közeg, egy támogató menedzseri légkör vagy szakember is” – magyarázza Kristóf. –„De ha valaki ezeket észreveszi magán, fontos tudni, hogy ez nem egy menthetetlen helyzet, nem egy végzetes, végleges diagnózis. Hangsúlyoznám, hogy ez nem egy pszichiátriai kórkép, hanem egy állapot, emiatt vannak rá hétköznapi praktikák is, amikkel oldható ez a helyzet. Segíthet a munkahelyen a reális kihívást jelentő helyzetek tudatos keresése, kilépés a komfortzónából. Nem árt felidézni és ha kell, akár mantrázni is, hogy senki sem tud mindent, és hogy teljesen normális, ha van a szakterületünkön okosabb, tapasztaltabb szakember. Egyfajta kognitív átkeretezés is segíthet: nézzük meg a nap végén, hogy mit rontottunk el és mit tanulhatunk belőle, hogyan fogjuk legközelebb csinálni. Menedzsmenti oldalról is támogathatók a munkavállalók például tapasztaltabb mentorok kijelölése által, illetve azzal, hogy megértően fordulunk a stresszes időszakokban, munkakörülmények között a kollégák felé. Fontosnak tartom, hogy foglalkozzunk az imposztorizmus jelenségével, mert a soha nem vagyok elég jó érzése rövid és hosszú távon is kiégéshez tud vezetni.”
Ha mi is észrevettük magunkon a jeleket, ne féljünk segítséget kérni! Ha úgy érezzük, a munkahelyünk állít minket lehetetlen kihívások elé, vagy már bekövetkezett nálunk a kiégés, akkor pedig ideje új munkahely után nézni!
Készítette: Kövecses Evelin
