Sosincs késő kitanulni álmaink szakmáját és váltani!

A mai 30-as generáció esetében egyáltalán nem ritka jelenség, hogy ebbe is-abba is belekóstol az ember, hiszen rengeteg a lehetőség. Számtalan képzésen, munka melletti tevékenységen vehetünk részt, ami újabb és újabb kapukat nyithat meg előttünk. Ki tudja, lehet, hogy egy esti iskolának köszönhetően rádöbbennünk, mivel is szeretnénk valójában foglalkozni, nem csupán hobbiként, de akár napi 8-9 órában is. Chripko Lili is hasonlóan járt. Munkája mellett elkezdte kitanulni a fotós szakmát, ami először a szenvedélyévé, mára pedig már a főállásává vált. 

Végzettséged szerint minek készültél?

„Az ELTE Esztétika és Filmelmélet, filmtörténet szakpárján szereztem mesterdiplomát, nem tudom, hogy ez alapján mire is készültem igazán, de mindenképpen kulturális közegben szándékoztam elhelyezkedni.”

Mi volt az első munkahelyed? Utána hogyan alakult a karriered?

„Az első munkahelyem egy lapkiadást és szakmai projekteket is menedzselő cégnél volt, ahova gyakornokként kerültem. Gyorsan lépkedtem előre a ranglétrán, először asszisztens lettem, utána menedzser, végül a menedzserek koordinátoraként jöttem el. A Kreatívnál tanultam meg magamról, hogy csak pozitív, támogató környezetben tudok jól teljesíteni. A dicséret motivál és nem a presszió. Nem vagyok alkalmas arra, hogy dacból, „csak azért is megmutatom” hozzáállásból dolgozzak.

Ezen a helyen nem azzal kellett töltenem a munkaidőmet, hogy beszámolok róla, hogy mit csinálok vagy, hogy azt bizonygatom, hogy hasznosan töltöm az időmet, hanem tényleg dolgozhattam. A munkám megítélésében pedig egyrészt az eredményesség, másrészt a látható lelkiismeretesség volt a mérvadó szempont. Nem varrták a nyakamba, ha valamelyik projekt nem úgy sikerült, mint vártuk, hiszen csapatként dolgoztunk, a hibát nem személyekben, hanem a koncepcióban és egyes munkafolyamatokban kerestük. Azért hagytam ott végül ezt a kiváló csapatot, hogy egy, a kultúrához közelebb álló területen dolgozhassak.

Egy színházhoz kerültem pr-osként, de ott sajnos nyomasztott, hogy nincsenek konkrétan körvonalazva a pozíciómmal szemben támasztott elvárások, sok mindennel nem tudtam azonosulni a szervezet működésében és elegendő megbecsülést sem kaptam. Ezért döntöttem úgy, hogy a precíz és következetes munkámmal nem más számára szeretnék a jövőben sok pénzt keresni, a magam számára pedig keveset, hanem lovas-felszereléseket forgalmazó családi vállalkozásunkba lépek be és sokkal inkább a magam ura leszek. Itt aztán kereskedelmi és vezetői tapasztalatokra tettem szert.”

Emlékszel még arra a pillanatra, amikor először megfogalmazódott benned, hogy fotóznál?

„A családom az igazi, lelkes turistafotókat gyártók körébe tartozik. Mindig is szerettünk dokumentálni és gyakran volt velünk kompakt gép az utazásokon. Emlékszem, hogy őrülten vártam, mit sikerül előhívatni. Aztán amikor már a barátaimmal utaztam, olyankor is mindig vittem magammal gépet. Később úgy választottam magamnak telefont, hogy mindegy mit tud, csak a kamerája legyen jó, utolsó lépésként pedig megvettem életem első digitális tükörreflexes gépét. Az élmény, amit attól kaptam, elrendelte a sorsomat.”

Mikor és hogy hoztad meg a Nagy Döntést? Minek a hatására?

„Nagyon érdekes, hogy ez egyáltalán nem úgy történt, ahogy azt előtte elképzeltem. Azt gondoltam, hogy az egy konkrét pont az ember életében, amikor kitalálja, hogy mit is akar igazán csinálni, vagy egy konkrét döntés, amikor belevág abba. De az én esetemben nem úgy volt, hogy hétfőn felkeltem azzal az elhatározással, hogy keddtől akkor én profi fotós leszek, hanem eltökélten csináltam a szabadidőmben, azt a tevékenységet, amit nagyon élveztem.

Megosztottam az ismerőseimmel a képeimet és a környezetem visszaigazolta, hogy szükség van rájuk. Barátokon keresztül jöttek az első megbízások, amelyeket a legnagyobb örömmel teljesítettem és máig hálás vagyok a nekem megszavazott bizalomért és a tőlük kapott lehetőségekért. Aztán állandósultak a megbízások és egyre komolyodtak a feladatok.”

Mik a kezdeti lépések szerinted egy pályaváltásnál?

„Meg kell találni, hogy mi az, amiben jobbak vagyunk, mint mások. Ha erre megvan a válasz, akkor egyszerűen csak sokáig, következetesen kell csinálni azt, amit szeretünk, amiben ezek szerint tehetségesek vagyunk és amiben fantáziát látunk.

Ki kell használni, hogy manapság annyira könnyű a tevékenységünkről kommunikálni és a megfelelő emberekhez az üzenetünket eljuttatni. Meg kell mérettetni magunkat a nagyközönség előtt és bízni kell az emberekben. Mert még mindig van szeme annak az arctalan tömegnek, aki a közösségi média túloldalán van, még mindig elismerésre talál az, ami egyedi, értékteremtő, őszinte és bátor. Teljesen mindegy, hogy valaki a világ legjobb esküvőszervezője, vegán cukrásza vagy befektetési tanácsadója. A témára érzékeny közönség támogatni fogja munkájában.”

Mik a legnagyobb kihívások?

„A felelős piaci tevékenységet, vagyis a korrekt árazást volt számomra a legnehezebb megtanulni. De három alapvető szabály mentén mégis csak lehetséges lavírozni. Az 1-es szabály, hogy aki nem akarja rendesen, az általad meghatározott áron a munkádat megfizetni, azzal nem szabad dolgozni. Mert az ilyen partner nem becsül meg téged, így a munkádat sem fogja megbecsülni. Valahogy mindig pont az ilyen munkák zárulnak rossz szájízzel.

A 2-es, hogy felelősnek kell lenned a szakmád iránt, aminek újonca vagy. Így nem szabad a rutinos hivatásosok által évek alatt meghatározott árak alatt dolgozni. Az áron alul való munkavégzés devalválja az egész szakma munkájának az értékét. Ha később mi is ebből akarunk megélni, akkor saját magunk miatt sem érdemes a kezdetekkor sem jelképes összegért dolgozni. Ez viszont nagyon nehéz úgy, hogy egyszerre kell referencia munkákat végezni, portfoliót építeni és a piac számára még ismeretlenek vagyunk. De ilyenkor ismét életbe lép az egyes szabály… aki nem hajlandó megfizetni az általunk szabott árat…, stb.

A 3-as szabály pedig az, hogy a legkedvesebb ügyfelek és munkaadók is hajlamosak megfeledkezni arról, milyen költségeket takar az általunk adott órabér vagy bármilyen díjazás. Az nem csak egy elvont összeg kalkuláció nélkül. Nem csak annyit takar, hogy annyiba kerül az, hogy jelen vagyunk és a szaktudásunkat adjuk valamihez. Ennél sokkal prózaibb költségeink is vannak. Nekünk abból a díjazásból minden költségünket fizetni kell onnantól kezdve, hogy mit eszünk aznap, milyen ruhában megyünk dolgozni, hogyan jutunk el a munka helyszínére, hanem a szoftverek és hardverek költségét, amivel dolgozunk és még sok egyebet. Egy fotós meg kell vásárolja, karban kell tartsa, időnként meg kell újítsa az eszköztárát, pénzbe kerül, bármilyen egyéb foglalkozás esetén is, ha szakmailag továbbképzi magát valaki és folytathatnám. Ezeket az ügyfél mind nem gondolja végig, csak érzetre sokallja adott esetben az általunk mondott árat. De ilyenkor ismét életbe lép az 1-es szabály. Jómagam is ezek alapján csak általam szimpatikusnak tartott munkát végző civil szervezeteknek, kezdeményezéseknek dolgozom nyomott áron, vagy önkéntesként.”

Azóta hogy alakul ez az új karriered?

„Nagyon élvezem, hogy minden ennyire felpörgött körülöttem. Egyszer csak elkezdeni abból rendesen profitálni, ami korábban csak a szenvedélyem volt, igazán felemelő érzés. Úgy telnek el a napok, hogy úgy érzem, értelemmel tudom őket megtölteni. Egy leadott munka után azt a visszajelzést kapni, hogy megkaptam, köszönöm szépen, nagyon szépek vagy szuper jók lettek a képek, az sokkal jobb érzés, mint amikor csak úgy lelketlenül landol a számlánkon havonta egy összeg, hála, köszönet vagy elismerés nélkül.

Ennél már csak az jobb, amikor egy elégedett ügyfél ismét felkér valamilyen munkára. Az az igazi elismerés, ha az emberek nem felejtenek el, hanem egy feladat esetén újra rád gondolnak. Nem is tudok olyat mondani, akivel mindösszesen egyszer dolgoztam volna együtt. Ez persze nem pusztán a tehetségemnek köszönhető, hanem hogy minden megbízás ugyanolyan fontos számomra és minden alkalommal kiteszem a lelkemet érte.”

Milyen tanácsaid lennének azok számára, akik hezitálnak, hogy belevágjanak-e?

„Mielőtt elsődleges tevékenységemmé vált volna a fotózás, azt gondoltam, hogy nekem azért nem jöhet össze, mert úgyis mindenkinek van egy fotós ismerőse, biztos nekem már nem jut feladat meg lehetőség. Kiderült, hogy egy csomó embernek én vagyok a fotós ismerőse. Sokkal közelebb van hozzánk az, amire vágyunk, mint hinnénk, mert konkrétan bennünk van. A legkevesebb dolog jön kívülről, sokkal több jön belülről, csak hajlamosak vagyunk nem meglátni, ami már eleve a miénk. Pedig rövid időnk van csak itt a Földön arra, hogy kitaláljuk, mivel tehetjük boldoggá magunkat. Felelőtlenség leélni úgy egy életet, hogy nem bontakoztattuk ki a bennünk rejlő lehetőséget.”

Mik a tervek még a jövőre nézve?

„Azt remélem, hogy sok fontos dologról, sok embernek fogok tudni szólni a képeimmel és a szavaimmal. Tervezem, hogy a jelenleg nagy sikernek örvendő blogomat sokáig folytatom és így az engem már jó ideje kísérő és segítő közönséggel sokáig kapcsolatban maradhatok. Vágyom a szakma elismerésére, sokat szeretnék még tanulni és fejlődni és egyszer majd amikor végleg hátradőlök, elmondani, hogy mindent megtettem, ami tőlem tellett... még ha a magam szerény módján is, de nem csak magamért, hanem másokért is.”

Készítette: Profession.hu