Szociális szféra: munka vagy hivatás?

2018. június 08. Forrás: Profession.hu/Istók Nikoletta

Hasznos: - + Nyomtat

Milyen lehet kórházpedagógusként dolgozni? És hajléktalanokkal foglalkozni? Esetleg menekülteket támogatni életük legnehezebb időszakában? Utánajártunk!

Önnek ajánlott állások

Interjúalanyunk bepillantást engedett egy olyan munkakörbe, ahol nincs modern iroda, a munkaidő gyakran nem kilenctől ötig tart, és ahol a kihívás szó egészen új értelmet nyer. Ujvárosi Hannah a pécsi gyermekpszichiátrián lépett a segítő pályára, most pedig coachnak tanul Grazban. Határokon átívelő motivációról, a szociális szféra nehézségeiről és semmihez sem hasonlítható szépségeiről mesélt.

P: A Pécsi Tudományegyetem német szakán végeztél, tanári karriered mégsem a szokott módon indult.

Ujvárosi Hannah: A történet még az egyetem alatt kezdődött, amikor is húsz évesen önkéntes lettem a gyermekpszichiátrián, miután egy előadáson hallottam a Pécsi Kórháziskoláról. Két évet töltöttem el ott, és nagyon sokat kaptam. Sajnos a diploma megszerzése után nem tudtak a kórházban főállást ajánlani, de az alapítványt továbbra is támogattam, fordításokkal, tolmácsolással, és természetesen tanári pályán maradtam. Egy szigetvári általános iskolában, majd egy nyelviskolában helyezkedtem el. Bár ez utóbbi igazi álommunka volt, mégis hiányzott a segítségnyújtás.  

P: A gyermekonkológián kaptál munkát. Nem riasztott vissza ez a szomorú légkör?

Ujvárosi Hannah: Kétségek nélkül igent mondtam a lehetőségre, és bizony egyből a mélyvízbe is dobtak, viszont a gyerekek és az egész benti világ, ami nem ismeri a rosszkedvet, néhány hét alatt elvarázsolt. Nem volt olyan helyzet, amire nemet mondtam a munkám során: ugyanúgy megöleltem a sugárterápiáról érkező kisfiút, ahogy ölembe vettem a csontvelő-átültetésre váró kislányt. Odabent mások a szabályok, és más jelenti az értéket is: csak a közös pillanatok lényegesek, és hogy jobbá tegyük ezt az időt. De azt is tudni kell elfogadni, hogy van, amikor már nem tudunk segíteni. Nagyon féltem az első halálesettől, azt gondolom, jól kezeltem, de minden történet más. Alakulnak különleges kapcsolatok, és ha egy ilyen kedvenc gyerek megy el, abba nem lehet nem belehalni. Ez nagyon nehéz, csak túlélni lehet.

P: Mi volt a segítő pályád következő állomása?

Ujvárosi Hannah: Mivel a Kórháziskolában már nem volt lehetőségem a fejlődésre, 2013 márciusában, Bécsben, a Vöröskereszt egyik sürgősségi átmeneti szállóján kezdtem el dolgozni: hajléktalanoknak, kábítószerfüggőknek biztosítottunk rendezett körülményeket este hat és reggel fél tíz között. Majd néhány hónap múlva elindult a szervezet mobil segítőrendszere, amelynek aktív résztvevője lettem: azokat kerestük fel, akik legalább három hónapja látogatták a szállót. Segítettünk a nekik munkát találni, felkészítettük őket az állásinterjúra, elkísértük őket a munkaügyi központba, támogattuk őket az ügyintézésben, szálláskeresésben. Persze sokszor a személyes beszélgetések voltak a legfontosabbak. Hihetetlen élettörténetekkel találkoztam, és felemelő érzés volt olykor egy köszönő üzenetet kapni.

P: Mi ösztönzött az újabb váltásra? 

Ujvárosi Hannah: Úgy gondolom, minden segítő munkában elérkezik az a pont, amikor az addigi magától értetődő természetesség, hogy beteg gyerekek vagy drogosok között telik az idő, egyszer csak elmúlik, és már nem érted, mit is keresel ott. Nálam ez nagyjából másfél év után jött el, hirtelen taszítani kezdett ez a légkör. Ebben az is nagy szerepet játszott, hogy ezen a területen az eredmények, az erőfeszítések ellenére is csekélyek voltak. Addigra egy újabb mozgatórugó is munkálkodott bennem: egy krízisövezetben szerettem volna dolgozni, a célpontom Szíria volt, de hiába kopogtattam különböző ajtókon, azok arab nyelvtudás híján zárva maradtak. Ekkor úgy döntöttem, hogy elmegyek egy arab országba, megtanulom a nyelvet, és onnan már egyenes lesz az utam. Így lettem egy német magánóvoda vezetője egy évig Kairóban.

P: Valóra vált a terved, amiért útnak indultál a Közel-Keletre?

Ujvárosi Hannah: Igen, és még egy másik kontinensre sem kellett elutaznom érte. Amikor 2015 nyarán hazajöttem, a krízis már elérte Európát, és számomra is felgyorsultak az események. Ősszel megkeresett egy osztrák cég, amely a menekültek alapellátásáért felelt, és gyakorlatilag egyik napról a másikra megbízott, hogy egy csapattal Klagenfurtban építsek fel és nyissak meg egy átmeneti menekültszállót. Egy üres hangárt kellett előkészítenünk a menekültcsoportok fogadására, tizenkét nap alatt. A három hónapra szóló projektet sikeresen teljesítettem, és kezdődött is a következő: megkaptam Ausztria egyik vidéki, komoly történelmi múltú menekültközpontjának vezetését.

P: Nemcsak új területre kerültél, de a ranglétrán is szintet léptél. Mennyiben voltak mások a feladataid, mint korábban?

Ujvárosi Hannah: A legnagyobb kihívást a központ elavultsága jelentette, újra kellett gondolni a teljes struktúrát – együttműködve azzal a felelős belügyminisztériumi vezetővel, akivel több generációs korkülönbséget is át kellett hidalnunk. Tizenkét hónap alatt sikerült teljesen felfrissítenünk, és élettel megtöltenünk a központot, bevonva a menekülteket is a munkába. Itt azonban nemcsak rájuk kellett figyelnem, hanem a kollégáimra is. Rengeteg feladatunk volt, és az őrületben felértékelődtek az emberi gesztusok, ha például vittem egy csokit a konyhán dolgozóknak, és megittunk együtt egy kávét, ők is másként reagáltak a feszült helyzetekben. Nagyon szerettem ezt a munkát, de a vidéki élet túlságosan ingerszegény volt számomra, ezért a szerződésem letelte után Németországban folytattam ezt az irányt.

P: Találtál egy újabb, még nagyobb kihívást?

Ujvárosi Hannah: Igen, Sigmaringenben a regisztrációs központ szociális részlegének vezetőjeként kaptam munkát. Ide a régióban bárhol, regisztráció nélkül felbukkanó menekültek kerültek, és akár egy évet is eltöltöttek itt. Valóban tizenkilencre húztam lapot: napi tizenhat órát dolgoztam, és erőn felül teljesítettem folyamatosan. Viszont cserébe azt érezhettem, hogy van értelme mindannak, amit csinálok. Kamaszként sokat foglalkoztatott a kérdés, hogy vajon a II. Világháborúban én hogy cselekedtem volna, elfordultam volna, vagy segítő kezet nyújtok? Az életemben megadatott az a helyzet, amikor, ha más kontextusban ugyan, de megkaptam a választ. Ez volt az, ami nap mint nap motivált, hogy szívvel-lélekkel dolgozzam, és hálás vagyok azért, hogy teljesíthettem ezt a feladatot.

P: Jelenleg tanulsz, és mi jön ezután?

Ujvárosi Hannah: az elmúlt években a learning by doing elve szerint nagyon sok tudást gyűjtöttem, és gyakran intuitív oldottam meg helyzeteket. A coach és szociális tanácsadó képzés keretek közé és szélesebb spektrumba helyezi mindazt, amit eddig már részben csináltam. Úgy gondolom, ahhoz, hogy ne csak hiteles, de professzionális is legyek, szükség van erre a komoly háttértudásra, most ez a legfontosabb számomra, hogy a jövőben magánszemélyeknek és cégeknek még magasabb színvonalon segíthessek.

Ha még keressük azt a munkát, amit ugyanilyen lelkesedéssel végezhetünk,ne habozzunk, nézzünk szét még ma a legfrissebb lehetőségek között, vagy keressünk személyre szabott beállításaink szerint. Töltsük fel önéletrajzunkat ide, hogy a munkáltatók ránk találhassanak. Kérjünk hírlevelet és Facebook értesítést, így garantáltan naprakészek leszünk. 

 

Készítette: Istók Nikoletta

A Profession.hu Facebook oldala

A Profession.hu Instagram oldala

A Profession.hu Google+ oldala

Címkék: álláskeresés, munka, karrier, motiváció, kitartás

- Profession.hu

További cikkek a szakmákról
További cikkek a szakmákról
www.facebook.com/Profession.hu

Kapcsolódó témák

-

A szakma, amelyben a kockázat a fő tényező

2018. június 15.
Utánajártunk, mivel foglalkozik, és hogyan dolgozik a kockázatelemző. Lássuk, kinek való ez a szakterület! Bővebben

-

Ha nagy leszek, vlogger leszek!

2018. június 14.
A videós tartalomgyártás mára önálló szakmává nőtte ki magát. Egy ismert vloggert kérdeztünk az indulásról, kihívásokról és sikerekről, amiért a kamera túloldalán keményen meg kell dolgozni. Bővebben