Önnek ajánljuk!

Nyitott pozíciók, amik érdekesek lehetnek az Ön számára!

Egyik olvasónk, azért kereste meg a Profession.hu munkajogi tanácsadóját, hogy jogszerű-e az, hogy a munkaadó az összes alkalmazottjának, életkortól függetlenül 25 napban szabja meg az éves szabadságát.

A szabadság mennyisége életkorfüggő

A szabadság a munkaviszony egyik legmarkánsabb sajátossága, amely alapvetően megkülönbözteti más, ugyancsak munkavégzésre irányuló jogviszonyoktól. A fizetett rendes szabadság ugyanis azt jelenti, hogy a munkavállaló úgymond „tényleges teljesítmény” nélkül kap juttatást erre az időtartamra. Ez természetesen viszonylagosan értendő, hiszen a dolgozó a munkaidőben végzett munka során bőségesen kárpótolja munkáltatóját ezért a szolgáltatás-ellenszolgáltatás egyensúlyát felborító veszteségért. Más megközelítésben a rendes szabadság olyan időtartamot jelent a munkaviszony fennállása alatt, amikor a munkáltató nem rendelkezhet a munkavállalóval, ám részére mégis munkabér fizetési kötelezettséggel tartozik.

A munkavállalót minden munkaviszonyban töltött naptári évben rendes szabadság illeti meg. Ez alap- és pótszabadságból áll. Az alapszabadság 20 munkanap, ami a munkavállaló életkorának függvényében növekszik, így a 45. életév betöltésével már 30 munkanapra emelkedik. A pótszabadság a munka törvénykönyve szerint a veszélyes munkakörben dolgozóknak, a fiatalkorú dolgozóknak, illetve a fogyatékkal élőknek jár, ám a munkáltató és a munkavállaló a kollektív szerződésben, illetve a munkaszerződésben ezen túlmenően egyéb pótszabadságban is megállapodhat. A szabadság azonban a jogszabályban rögzítettnél nem lehet kevesebb.

A munkajogász szerint téves az a munkáltatói gyakorlat, amelyben a dolgozót megillető alap- vagy pótszabadság mértékét kevesebb napban állapítják meg. Előfordul, hogy a munkáltató egyoldalúan kijelenti, miszerint az alkalmazottainak kevesebb szabadság jár, vagy épp a kötelező pótszabadságukat megvonja. Ez a gyakorlat téves és egy esetleges munkaügyi ellenőrzés során komoly bírságra számíthat a munkaadó, nem is beszélve arról, hogy dolgozó is eljárást kezdeményezhet, ha sérülnek a szabadságra vonatkozó jogai.

Szabadságra jogosult a négy- vagy hatórás munkaidőben dolgozó személy is, ám az ő esetükben a szabadság idejére járó távolléti díj is „részmunkaidős”, azaz a munkaidejével arányos mértékű. A munkaviszonyban álló nyugdíjas is jogosult mindazokra a járandóságokra, amelyek azonos feltételek mellett a nem nyugdíjas munkavállalót megilletik, így tehát szabadság is ugyanúgy jár neki. A munkaviszonnyal kapcsolatosan ugyanis tilos hátrányos megkülönböztetést alkalmazni a munkavállalók között, egyebek mellett például a koruk miatt.

Mikor kell kiadni a szabadságot?

Alapvetően téves az a gondolkodásmód, miszerint a szabadságot a „munkavállaló veszi ki”. A munka törvénykönyve kimondja, hogy a szabadság kiadásának időpontját – a munkavállaló előzetes meghallgatása után – a munkáltató határozza meg, és az alapszabadságnak csak a negyedével „rendelkezhet szabadon” a dolgozó. Ezt is be kell jelentenie a szabadság kivétele előtt legalább 15 nappal. Ha családi vagy egyéb vis maior ügy miatt a munkavállaló nem tud dolgozni menni, akkor erről haladéktalanul értesítenie kell a munkaadót. Ilyenkor az alapszabadság egynegyedéből összesen három munkanapot (ám legfeljebb három alkalommal!) a munkavállaló kérésének megfelelő időpontban ki kell adni.

  Elveheti a szabadságot a munkaadó?  

Jelenleg még az szerepel a törvényben, hogy a szabadságot kettőnél több részletben csak a munkavállaló kérésére lehet kiadni. Ez azonban a kormány tervei szerint megváltozhat a jövőben, lehetőség nyílik majd a szabadság „elaprózására”. A szabadság kiadásának időpontját a munkavállalóval legkésőbb a szabadság kezdete előtt egy hónappal közölni kell.

Nem tolhatjuk át a következő évre

A szabadságot esedékességének évében kell kiadni, és pénzre nem váltható át. A munkáltató ez alól két pontosan körülhatárolt esetben tehet kivételt. Az egyik az úgynevezett „kivételesen fontos gazdasági érdek”, illetve a „működési körét közvetlenül és súlyosan érintő ok”, ilyenkor az esedékesség évét követő év március 31-ig, kollektív szerződés rendelkezése esetén pedig június 30-ig adható ki. Ha a dolgozó táppénzen vagy gyesen van, vagy a személyét érintő más elháríthatatlan akadály merül fel, akkor az akadályoztatás megszűnésétől számított 30 napon belül kell megkapnia a szabadságot.

A már megkezdett szabadságról is visszarendelhet a munkaadó, ám erre csak a cég működési körét közvetlenül és súlyosan érintő ok, vagy kivételesen fontos gazdasági érdek késztetheti. Ilyenkor a visszautazás és a munkával töltött idő a szabadságba nem számít be, továbbá a munkavállalónak a megszakítás miatti kárát, költségeit meg kell téríteni.

A szabadság kiadása a munkáltatónak nemcsak joga, hanem kötelessége is. A munkáltató tehát nem mondhatja azt, hogy az előző évben a munkavállaló részére ki nem adott szabadságok „elvesztek”.

Szabadság a felmentési idő alatt

A felmentési idő a munkáltató rendes felmondás esetén járó, a felmondási idő felének megfelelő időtartam, mely időre a munkáltató köteles a munkavállalót a munkavégzés alól felmenteni. A felmentési időt nem lehet oly módon helyettesíteni, hogy a munkavállaló részére a munkáltató kiadja a rendes szabadságot. Bár tényleges munkavégzésre egyik időtartam alatt sem kerül sor, a két jogintézmény rendeltetése eltérő: a rendes szabadság a munkavállaló regenerálódását, míg a felmentési idő az újabb elhelyezkedést célozza. Annak azonban nincs akadálya, hogy a munkáltató a munkavégzéssel töltendő felmondási idő tartamára a munkavállalónak szabadságot adjon.

 

További cikk a szabadsággal kapcsolatban: Szabadság kisokos