Nincs nyáj, így nincs szükség juhászra sem

A túrkevei Kovács Sándor szakképzett juhász: szakmunkás bizonyítványát Gyomaendrődön szerezte, amikor még oktatták a foglalkozás rejtelmeit. De hiába van végzettsége, munkája már évek óta nincs, ugyanis alig van terelni való nyáj. Most ő lett a juhászfesztivál arca és hírverője.

Még az anyja is juhász volt

Az 52 éves férfi ennyi idő után is magától értetődőnek tartja, hogy 14 évesen ezt a szakmát választotta. És amikor mesél a családjáról, döntésén nem is nagyon csodálkozik senki. Ugyanis úgy nőtt fel, hogy azt látta: juhászként tevékenykedett mindkét nagyapja, az édesapja, az összes nagybátyja, és – ez már kuriózum – még az édesanyja is.

Famíliája felemlítésekor külön tisztelettel szól arról a nagyapjáról, aki Szathmáry grófnál szolgált. Ő minden tavasszal nekiindult az állatokkal a Tisza mentén egészen az északkeleti határig, és úgy osztotta be az időt és a tempót, hogy ősszel rendre otthon legyen. Kivételt a második világháború egyik esztendeje jelentett, amikor az oroszok erőszakkal elvették tőle a birkákat, szeretett kutyáját leütötték, őt pedig egy vagonba parancsolták, és elvitték, ki tudja, hová. A kutya fél hónap alatt visszajött, amit a rokonság nem tudott mire vélni, szerencsére később kalandos úton a nagyapa is hazatért. Csak az állatok vesztek oda – mesélte az MTI Press tudósítójának a juhász.

Gyerekkorából örökre felejthetetlen egy visszatérő kép: csupán négyéves még, de juhász szülei már hajnali egy órakor felkeltették, hogy segítsen a juhokat a fejőállásba terelni. Fejni ugyanis korán kellett, mert öt óra tájban, még a hűvösben ki kellett hajtani a nyájat a legelőre. Gyakran megesett, hogy a fiúcska a fáradtságtól ott helyben, ültében visszaaludt. Régi emlék már számára az is, amikor tavaszonként, Szent György napja környékén megtörtént a „kiverés”, azaz nyírás után kivonultak a nyájjal a legelőre, a nyári szállásukra. Egy-egy juhász 250-300 birkát őrzött, társával együtt ennek dupláját, miközben kötetlenül, falak nélkül, nyugalomban a tiszta levegőn tölthette napjait. Ezzel tömören felelt is arra a kérdésre, hogy miért szeretett az emberfia juhászkodni.

Szakmája miatt kimaradhatatlan téma a kutya, mint nélkülözhetetlen segítője a napi munkában. Kovács Sándor azt a módszert követte, hogy egy már bevált szuka kölykei közül választott ki egyet, ránézésre a legrátermettebbet, aztán hagyta, hogy kiskutya az anyjától ellesse, milyen utasításokat kell végrehajtani gazdája megelégedésére.

Csicskásnak használják a juhászt

A juhász elmondta: számára azok az évek voltak a legszebbek, amikor Túrkevén a juhtartás szinte általános volt, 26-27 ezer darabos állatállománnyal. Akkor ágazatvezetőként dolgozott a helyi tsz-ben, és 6000 állat, illetve azok szaporulata tartozott a keze alá. A mostani helyzetet ehhez képest lehangolónak tartja, jó, ha 3000 birka legel a környéken, képzettségének megfelelő munkát nem tud végezni. Emellett nincs jó véleménye a mostani munkaadókról sem. Mint megjegyzi, ismerik kiszolgáltatott helyzetüket, és sok helyen – némi túlzással – csicskásnak használják a juhászt, megkövetelnek tőle mindenféle gazdaság körül adódó munkát, például a trágyahordást vagy az udvar takarítását.

Így mostanság évente csak egy-két napra, az egy ideje május közepén tartandó túrkevei juhászfesztiválra veszi fel a kun juhászok ünnepi ruhaviseletét: a szellős, fehér színű gatyát, a parasztinget és a díszgombos fekete színű mellényt. Erre ölti fel a legalább húsz kilogrammot nyomó subát, majd fejére teszi a kalapot, amellyel együtt éppen két méter magas. Kezébe fogja a juhászok által kampónak hívott pásztorbotot, már csak a juhnyáj hiányzik mellőle. Reklámembernek legalább hiteles, igaz, már nem szamáron megy, hanem robogóra pattan.