Honnan vehetjük észre, hogy a jelölt ferdít az állásinterjún?

Az állásinterjú a pályázó szempontjából egy olyan helyzet, ahol az ember meg akar felelni a másik félnek. Minél jobban kell az állás, annál nagyobb a megfelelési kényszer, ezzel együtt pedig a stressz mértéke is nő. A jelölt folyamatosan izgul amiatt, hogy elég jó benyomást kelt-e, hogy vajon milyen gondolatokat, érzelmeket vált ki a másik félből, és hogy tud-e elég eredményt felmutatni ahhoz, hogy őt válasszák.

Érthető, hogy mindenki igyekszik egy ilyen helyzetben a jobbik arcát mutatni, és az erősségeire helyezi a hangsúlyt. Sőt, valójában ezt így is kell csinálni, előtérbe tolni azt, amiben tehetségesek és jók vagyunk, amivel plusz pontokat szerezhetünk, egyúttal okosan eltakarni ezekkel az esetleges hiányosságainkat, hibáinkat. Ez nem bűn, hanem természetes és ésszerű reakció egy olyan helyzetre, ahol nagy a tét, és ahol fontos, hogy milyen képet sikerül magunkról kialakítani.

Van azonban különbség a tényleges eredmények felnagyítása, a pozitív tulajdonságok, hasznos képességek előtérbe tolása, és a hazugság között. Néha tényleg meglepően vékony határvonal húzódik az ártatlan túlzás és a valótlan állítás közt, amit akár észrevétlenül is át lehet lépni. Ez még mindig bocsánatos bűn lehet akár egy állásinterjún is, a konkrét hazugság azonban már nem tolerálható.

De honnan tudjuk, hogy a jelölt szándékosan hazudik?

A felvételi folyamatot végigkísérő HR-es kolléga munkájának valószínűleg a legnehezebb része, hogy az állásinterjún észre kell vennie, mikor hazudik neki a vele szembe ülő pályázó. Ez kulcsfontosságú része a folyamatnak, hiszen többek között az elmondottak alapján alakítunk ki egy képet az adott pályázóról, a szakmai és a személyiségbeli megítélése is nagyban függ attól, mit állít magáról.

Ha egy jelölt több ponton hazudik az állásinterjún, de az interjúztató ezt nem veszi észre, és nem talál róla olyasmit, ami ellentmondana az állításainak, kellemetlen meglepetésben lehet részük mind a kollégáknak, mind pedig a vezetőknek, amikor az adott személyt felveszik, és elkezd dolgozni. Egy ideig lehet azzal takarózni, hogy még meg kell szokni az új körülményeket, illetve időbe telik alkalmazkodni a cég szokásaihoz, de rövid időn belül úgyis egyértelművé válik, hogy alkalmatlan.

[thrive_leads id=’752′]

Ez a helyzet kellemetlen a dolgozónak is, hiszen jó eséllyel meg fognak válni tőle. Kellemetlen a cégnek, mert kezdheti a felvételi folyamatot elölről, és roppant kínos az interjúztatónak, aki nem vette észre a hazugságokat, és úgy ítélte meg, ő a megfelelő ember. Nagyon fontos tehát, hogy az interjúztató ismerje a hazugságra utaló jeleket, és ki tudja szűrni, ha valaki nem mond neki igazat.

Milyen árulkodó jelei vannak a hazugságnak egy állásinterjún?

Egy állásinterjún viszonylag nehéz kiszűrni a hazugság jeleit egy hétköznapi szituációhoz képest. Ennek az az oka, hogy az az ember, aki hazudik, automatikusan stresszessé válik, ami kívülről is meglátszik, hiszen az idegességnek vannak külső jelei. Nos, egy állásinterjú viszont eleve stresszhelyzetet teremt, ennek megfelelően a jelölt minden stressztünetet produkálhat alapból is, hazugság nélkül. Ebben az esetben azt kell tudni észrevenni, ha az alap stressz szinthez képest esetleg még több jel észlelhető, még feszültebbnek tűnik a jelölt.

A hazugság jelei nem tudatosak. Hosszas gyakorlással meg lehet tanulni valamennyire uralni őket, de teljesen nem leszünk képesek ezt irányítani, mindig lesz, ami elárulhat. Az interjúztató szerencséje, hogy ha nem valami jelentéktelen dologban hazudnak az emberek, hanem olyasmiben, aminek nagy a tétje, hatványozottan megnőhet a stresszhormonok szintje, azaz feltűnőbb tüneteket produkálhat a valótlant állító pályázó.

A legkreatívabb toborzási és kiválasztási stratégiák

A toborzás témakörében fellelhető legaktívabb és legkreatívabb módszerek, konkrét piaci szereplők példáján keresztül.   Olvasok Tovább >>

Ezek lehetnek tipikus hazugságjelek:

Babrálás, vagy a kezek, tenyerek elrejtése. Észrevettük már magunkon, hogy idegességünkben hajlamosak vagyunk valamivel babrálni? Nos, ez megáll akkor is, ha hazudunk, mivel a saját hazugságunktól idegessé válunk. Ha tehát a jelölt matat, piszkálja az ingje gombját, a haját, a nyakát, valószínűleg olyasmit állít, ami nem feltétlenül fedi a valóságot.

Ennek egyel fejlettebb változata a kezek elrejtése: jellemzően azok csinálják, akik tudják, hogy a babrálás lebuktathatja őket, ezért, hogy ezt elkerüljék, eleve elrejtik a kezeiket az asztal alá, karba fonják, zsebre dugják (habár utóbbi nem igazán ildomos).

Nem mindegy azonban, hogy a jelöltünk folyamatosan birizgál magán valamit az interjú alatt, vagy hirtelen kezd ilyen tevékenységbe. A folyamatos matatás csak azt jelzi, hogy végig ideges, nem igazán tud megnyugodni és komfortosan érezni magát. A babrálás akkor lehet gyanújel, ha egy bizonyos részhez érve kezdi el csinálni, később pedig abba is hagyja.

Kerüli a szemkontaktust. Ez a gyanújel aligha ismeretlen a többség számára, de nem feltétlenül állja meg a helyét. Ugyanis annyira elterjedt, hogy a hazug ember nem mer a másik szemébe nézni, hogy bizony megtanuljuk, hogy ha hazudni szeretnénk, akkor márpedig tartani kell a szemkontaktust.

Éppen ezért feltűnő lehet a másik tekintetének kerülése helyett az ellenkező magatartás, vagyis ha hirtelen elkezd a partner túl mereven és határozottan a szemünkbe nézni egy ponton. Jogosan merülhet fel a gyanú, hogy ő most éppen hazudik, amit azzal próbál leplezni, hogy szilárdan tartja a szemkontaktust.

Testtartás. Az, aki éppen hazugságot mond, tudat alatt is „meghúzza magát”: nem egyenesen, a hátát kihúzva ül, hanem görnyedten, beesett vállakkal. Amikor az igazat mondjuk, jellemző, hogy a testtartásunk kifelé és felfelé mutat, azaz felemeljük a fejünket, kihúzzuk magunkat, kidomborodik a mellkasunk, és kifelé tárjuk a tenyerünket.

Észre lehet venni ugyanakkor, hogy aki hazudik, egyszerűen „befeszül”: alig mer megmozdulni, sokáig tart egy pozíciót, talán éppen azért, mert attól fél, az önkéntelen mozdulatai elárulják, vagy mert nagyon koncentrál arra, hogy ne zavarodjon bele a mondandójába. Szintén jellemző, hogy a hazug fél próbál valamit elhelyezni maga és a partnere között, mintha amögé elbújhatna.

Magyarázkodás. Aki éppen igazat mond, az őszinteségének teljes tudatában tesz egy állítást, és nem különösebben foglalkozik vele a továbbiakban. A hazug ember azonban hajlamos túlkompenzálni, és túlságosan elkezdheti megmagyarázni az állítását, görcsösen igyekszik alátámasztani. Ha tehát egy interjún azt tapasztaljuk, hogy a velünk szemben helyet foglaló pályázó nagy lendülettel igyekszik alátámasztani az állításait, gyanút foghatunk, hogy nem teljesen igaz, amit mondott.

Mindig ugyanúgy, ugyanabban a sorrendben, nagyon hasonló szavakkal, kifejezésekkel adja elő a történetét. A hazugság előadása nem olyan spontán, mint egy igaz történeté, hiszen az, aki elmondja a történetet, nagyon figyel arra, hogy minden részlet a helyén legyen, nehogy valamit kihagyjon. Emiatt néha olyan érzésünk lehet, mintha a másik egy betanult szöveget mondana fel nekünk.

Ebben az esetben megpróbálhatjuk a pályázót egy kicsit összezavarni: kérdezzünk rá részletekre a történet különböző pontjairól, zökkentsük ki a begyakorolt sorrendből. Ennek hatására könnyen lehet, hogy lelepleződik, mert nem fogja tudni követni a saját sztoriját, állításait.

Dadogás. Nagyon jellemző, hogy aki hazudik, izgul amiatt, hogy el fogják-e hinni a történetét. Folyamatosan a másik fél reakcióit figyeli, illetve azt, hogy ne tévesszen el semmit, ezért könnyen belecsúszhat a dadogásba, hebegés-habogásba. Ha ezt tapasztaljuk egy jelöltnél, mindenképpen érdemes megpróbálni meggyőződni róla, hogy igazat mond-e.

Nem ritka ugyanakkor, hogy az állásinterjú miatti stresszhelyzet váltja ki a dadogást. Ezt könnyű felismerni, hiszen ebben az esetben vagy az interjú elején hebeg-habog az alany, vagy pedig végig, de véletlenül sem csak bizonyos részeknél.

Fontos mindemellett megjegyezni, hogy mindenkit megillet az ártatlanság vélelme. Ha felmerül a gyanú, hogy egy pályázó hazudik, ne könyveljük el ezt egyből, előbb ellenőrizzük az állításait!